JTom • 6 nap
IV. A csata (1709. június 28.)
1. térkép: A helyzet június 28-án hajnalban
A térképen jelölt események északról délre:
(kékkel a svéd, pirossal az orosz csapattestek és mozgások)
– Az orosz fősereg átkelt a Vorszklán és megerődített tábort épített a svéd csapatoktól északra. A tábor egyetlen megközelítési útvonalát sáncerődökkel zárták le. Az éjszaka az eredeti hat erődre merőlegesen további négy erődöt építettek, amiket a svéd felderítés már nem észlelt.
– Kék nyíl jelöli a (valószínűleg) tervezett svéd támadást.
– A hadszíntér nyugati szélén helyezkedett el a svéd lovasság (Hamilton és Creutz) tábora. A sötétben az ezredek eltévedtek, és nem értek időben az összevonási pontra, késleltetve ezzel az egész támadást.
– Tőlük délre Puskarjovkánál vonták össze a svéd hadsereg poggyászát, a tüzérségi trént, a nem harcolókat stb.
– Puskarjovkától keletre terült el Poltava városa és a várost bekerítő ostromárok-rendszer.
– Poltavától északra volt a svéd gyalogság tábora. A zászlóaljak 23.00-kor indultak el, és 4 oszlopba fejlődtek az orosz sáncerődök előtt.
Áttörés a sáncerődökön
Éjfél után a vlach könnyűlovasság (Wallachregementet) az orosz tábortól délre figyelemelterelő akcióba kezdett: zajkeltéssel, lövöldözéssel el akarták hitetni az oroszokkal, hogy támadás indult a táboruk déli oldala ellen. Közben a 18 zászlóaljnyi gyalogság éjjel kettő körül elérte a megindulási vonalat, 600 méterre délre az orosz sáncerődöktől. A lovasság azonban, amelynek tábora kb. 5 km-re nyugatra terült el, ekkor még nem volt sehol. 14 ezrednek kellett felvonulnia a csatához (8 nehézlovas-, 6 dragonyosezred és a darabontok), de eltévedtek a sötétben, és már hajnalodott, mire minden lovasezred elfoglalta pozícióját a gyalogság mögött.
A felkelő nap fénye megcsillanhatott a svéd pikákon, felfedezték őket, az orosz sáncerődökből máris leadták az első lövéseket. A svéd terv – miszerint a sáncerődök vonalán harc nélkül, még sötétben kell átjutni – már ekkor összeomlott. Ostromtüzérséget, ostromszereket, létrákat, kézigránátokat nem hoztak, így most ezek nélkül kellett boldogulniuk. Ráadásul az előreküldött lovasok most fedezték fel az éjszaka folyamán épített 4 orosz erődöt, amelyek az eredeti erődvonalra merőlegesen helyezkedtek el.
Az orosz sáncerődöket kb. 7-8 zászlóalj, mintegy 4–5000 katona védte, 16 löveggel. Az erődök mögött Mensikov 17 dragonyosezrede (kb. 9000 dragonyos) sorakozott. A svéd vezetés gyors haditanácsot tartott, döntöttek, hogy folytatják a támadást. A zászlóaljak menetoszlopból vonal alakzatba álltak, a lovasság is harcalakzatot vett fel. A svéd gyalogság hajnali 4 óra tájban az áttöréshez 4 oszlopba szerveződött.
A balszárnyon a svéd gyalogság meg tudta kerülni a 4, újonnan épített erődöt. Megostromoltak és elfoglaltak egy sáncerődöt az eredeti hatból. Őket támogatta Hamilton 7 lovasezrede (dragonyosok és nehézlovasok). Egy részük balra lovagolt az erdőn át egy kis falu mellett, harc nélkül átjutottak az erődök vonalán, de a kötelékek felbomlottak az erdőben a nehéz terepen. A balszárnyi lovasság másik része veszteségeket szenvedve, de átjutott a sáncokon, és rohamra indult az orosz lovasság ellen, akik visszavonultak.
A jobbszárnyon Lewenhaupt oszlopai jobbra kitérve elhaladtak a 4 sáncerőd mellett, de a 6 erőd vonalába érve orosz dragonyosok és lovasütegek is tüzet nyitottak rájuk. Itt csoportosult Mensikov herceg 9000 dragonyosa (85 svadron). A svéd lovasság a gyalogság oszlopai mögött nyomult előre, és most rohamra indult az oroszok ellen.
A dragonyos csapatnem volt az orosz hadsereg gyenge pontja, ennek ellenére jól állták a sarat. A svéd svadronoknak ráadásul nem volt elég helyük, hogy felfejlődjenek és egyszerre támadjanak, ezért egymás után vetették be őket, a rohamaikat pedig az oroszok visszaverték. Gomolygó lovasütközet alakult ki az orosz megerősített tábor látótávolságában.
Az orosz vezetés a táborból figyelemmel kísérte az összecsapást. Nem voltak biztosak benne, hogy ez már a svéd főerő, elképzelhetőnek tartották, hogy még csak elterelő támadás, ezért nem akarták a teljes lovasságot itt lekötni. Futárt küldtek Mensikovhoz a paranccsal, hogy vonuljon vissza. Ő visszaüzent, hogy jól alakulnak a dolgok, közvetlen harcérintkezésben van az ellenséggel, nehéz lenne elszakadni. Inkább erősítést kért, szerinte néhány gyalogezred elég is lett volna, hogy teljesen megverje a svédeket. Mensikov bizonyságul még zsákmányolt zászlókat is küldött Péternek, és azzal érvelt, hogy a sáncerődök elesnek, ha ő visszavonul.
A svéd lovasság ismételt rohamra indult, és lassan felülkerekedett az orosz dragonyosokon, akik visszavonultak észak felé. Mensikov helyett Rudolf Frederik Bauer altábornagy vette át a parancsnokságot. Néhány orosz lovas bemenekült a táborba. Az üldöző svédeket tűz alá vette a tábor tüzérsége. Az üldözés egészen a csatatér északi széléig folytatódott. Az orosz lovasság kiszorult a csatatérről, egészen a Vorszklába torkolló patakig menekültek vissza. A svéd lovasság parancsot kapott a megállásra. Az utasítást Rehnskiöld adta ki, aki vissza akarta szerezni az irányítást az üldözésben szétesett svadronok felett. A parancs abszolút szükséges volt, ugyanakkor lehetővé tette, hogy az orosz lovasság újrarendeződjön, és ez döntő fontosságú lesz majd a csata végső szakaszában.
Közben a jobbszárny svéd gyalogsága is rendeződött a sáncerődökön való áttörés után, és előrenyomult. Többségük meg tudta kerülni a sáncerődöket, de két gárdazászlóalj az erődök között volt kénytelen menetelni, és súlyos veszteségeket szenvedett. Végül azonban mind a 10 gyalogoszászlóalj átjutott a sáncok vonalán. Lewenhaupt már csak 1000 m-re volt az orosz tábor déli szélétől. Rohamra akart indulni a tábor ellen. Az orosz lovasság elmenekült, a svédek átjutottak a sáncokon, és mintha a táborban is mozgolódás támadt volna. Lewenhaupt hadrendbe állította a gyalogságát, de ekkor jött Rehnskiöldtől a parancs: induljanak északnyugatra és csatlakozzanak a többi gyalogoszászlóaljhoz.
Lewenhaupt dührohamot kapott, úgy érezte, ha ekkor támadott volna, az oroszok elmenekültek volna. Rehnskiöldnek azonban valószínűleg igaza volt. Az egyesült sereg 18 zászlóaljának és a lovasságnak több esélye lehetett volna, mint egyedül Lewenhaupt 10 zászlóaljának. Ekkor még nem tudták, hogy 6 zászlóalj már nem fog csatlakozni a főerőhöz.
Roos vezérőrnagy zászlóaljai
A bal- és jobbszárnyon tehát a gyalogság nagy része és a lovasság az eredeti elképzeléseknek megfelelően, még ha veszteségeket szenvedve is, de átjutott a sáncerődök vonalán. Középen azonban Carl Gustaf Roos vezérőrnagy 6 zászlóaljnyi gyalogsága az éjszaka folyamán épített 4 új orosz erőddel nézett farkasszemet. A svéd tábornokok és főtisztek közül csak Rehnskiöld, Von Siegroth, Schlippenbach és Károly ismerték a teljes tervet, miszerint a cél az orosz tábor megtámadása, a sáncerődökön csak át kell jutni valahogy. Így aztán amikor Von Siegroth ezredes felkereste Roos vezérőrnagyot, és utasította az új, merőleges vonalban épített erődök elleni rohamra, Roos úgy értelmezte a parancsot, hogy az ő fő feladata az orosz sáncerődök elfoglalása és megtartása, nem pedig az átjutás azokon.
Roos katonái nekiláttak a parancs végrehajtásának, 6 zászlóalj indult rohamra (a dalarnai ezred, a västerbotteni ezred és a jönköpingi-, illetve a närke-värmlandi ezred egy-egy zászlóalja). Rohammal bevették az első sáncerődöt, aminek az építését az oroszok még nem tudták teljesen befejezni. Az őrséget az utolsó emberig lemészárolták. Sikerült elfoglalni a második erődöt is. A närke-värmlandi ezred megrohanta a harmadik erődöt. Ekkor azonban elakadt a roham.
A svédek szörnyű veszteségeket szenvedtek. A harmadik sáncerőd elleni értelmetlen rohamokban 1100 katona veszett oda. A tisztek közül is nagyon sokan elestek vagy megsebesültek, ezért a katonák irányítása is egyre nehezebbé vált. A dalarnai ezredben már altiszteket is neveztek ki az elesett századparancsnokok helyébe. Nem volt sem ostromfelszerelés, sem tüzérség, még a muskétalőszer is korlátozott volt (25 töltés katonánként), lényegében közelharcot vívtak szuronnyal, karddal, pikával. A már elfoglalt erődökbe az oroszok visszaszivárogtak, mivel azokban a svédek nem hagytak őrséget. Még az ágyúk gyújtólyukait sem szegezték be, így azok újra tüzet nyitottak.
Eluralkodott a káosz: a csatateret belepte a puskaporfüst és a felvert por, ezért Roos vezérőrnagy nem vette észre, hogy a bal- és a jobbszárnyak már átjutottak a sáncokon. Roos kezéből kicsúszott a vezetés, a rohamokat az ezred- és zászlóaljparancsnokok önállóan vezették.
Amikor a vezérőrnagy érzékelte, hogy elszigetelődött a hadsereg többi részétől, parancsot adott a harmadik erőd elleni értelmetlen rohamok beszüntetésére és a visszavonulásra. A célja valószínűleg a kapcsolat helyreállítása volt a zömmel, de a svéd felső vezetésben uralkodó káoszt jól jellemzi, hogy nem északnyugat, a főerők felé vonult vissza, hanem délkeletnek, a Jakovetszkij-erdő felé. Tette ezt annak ellenére, hogy a főerőtől kiküldött Bonde grófnak sikerült ráakadnia a vezérőrnagyra, és felajánlotta, hogy elvezeti a megfogyatkozott zászlóaljakat a főerőhöz. Roos – talán azért, mert nem akart a katonáival a hat orosz erőd mellet elmasírozni – inkább az erdő mellett döntött.
Az orosz vezetés kapva kapott az alkalmon, hogy sikerült elszigetelni 6 svéd zászóaljat a főerőtől, és meg akarták semmisíteni Roos haderejét. Péter cár 5 gyalogoszászlóaljat küldött a táborból a sáncok felé Rentsel altábornagy parancsnoksága alatt. Támogatásukra csatlakozott 5 dragonyosezred is, Heinske altábornagy vezetésével.
Heinske dragonyosai megjelentek Roos hátában. Északról pedig orosz gyalogság és kozákok közeledtek. A svéd pikások felkészültek a lovasság fogadására. A muskétások sortüzet adtak le, de túl korán, így a hatása nem volt megfelelő. A túlerőben lévő oroszok válasz-sortüze viszont megrendítő erejű volt. Ezután az orosz gyalogság rögtön rohamra indult. Ez már sok volt a fáradt svédeknek, rövid harc után megkezdődött a menekülés. Dél felé, a svéd táborba nem mehettek, mert az orosz dragonyosok elállták az utat. A 300–400 túlélő Poltava felé menekült, át a Jakovetszkij-erdőn. Egy svédek által a folyó védelmére kiásott sáncban tudtak végül megkapaszkodni. Súlyosak voltak a veszteségek, sok volt a sebesült, a katonák hajnali négy óra óta folyamatosan harcoltak, a résztvevő ezredparancsnokok közül 3 elesett, vagy súlyosan megsebesült.
Reggel kilenc órakor Roos már a megadást fontolgatta. Az orosz parancsnok cselhez folyamodott, közölte Roosszal, hogy a svéd főerő már kapitulált. Ez volt a végső érv, Roos parancsára a csapatai letették a fegyvert. Ekkor puskaropogás, ágyúdörgés hallatszott északnyugati irányból. A főerők összecsapása csak most kezdődött.
2. térkép: Manőverek a végső összecsapás előtt
Az események északról délre:
(kékkel a svéd, pirossal az orosz csapattestek és mozgások)
– A svéd hadsereg délebbre húzódott, és észak–dél irányú harcvonalat vett fel, hogy szembeszálljon a tábor előtt gyülekező orosz hadsereggel.
– Ettől délre Roos vezérőrnagy zászlóaljait szétverték, a túlélők dél felé menekültek.
A végső összecsapás
Az orosz hadsereg felsorakozott a tábor nyugati fala előtt (kb. 8 és 9 óra között). Hadvezetésük megzavarodott, a svéd főerő eltűnt a szemük elől. De a kiküldött lovas felderítőik hamar ráakadtak a svédekre egy terepmélyedésben. Talán ekkor tudatosulhatott Péter cárban, hogy túlbecsülte a svéd sereg létszámát és túl óvatos volt. Péter és vezérei haditanácsot tartottak a táborban, és eldöntötték, hogy nem az erődítések mögött, hanem nyílt csatában kell megütközni a svédekkel.
Reggel 9 óra körül Péter felült Lizette nevű lovára, és megszemlélte a táborból kivonuló csapatokat. A pópák szentelt vizet hintettek az elvonuló katonákra. 42 zászlóalj vonult el a cár előtt, és hadrendbe álltak a tábor előtt, arccal nyugatnak: 24 zászlóalj az első vonalban és – 300 méterrel hátrébb –18 a másodikban. A jobbszárnyon állt a gárdahadosztály, középen Nyikita Repnyin herceg hadosztálya, balra Ludvig Nikolaus von Hallart báró hadosztálya. Az egyes zászlóaljak közti szűk, alig 10 méteres közökbe vonultatták fel az ezredágyúkat – 55 löveget –, bőséges golyó- és puskaporkészlettel. A tábori tüzérség 30 lövege a táborban maradt. A mozsarak és tarackok a hadrendbe állt gyalogság feje felett is tudták lőni a svédeket, az ágyúkat pedig arra az esetre tartalékolták, ha a mezei csata rosszul alakulna és a svédek megtámadnák a tábort. Tartaléknak a táborban maradt még 9 gyalogoszászlóalj. A gyalogoszászlóaljak közül 3 délre indult, hogy elfoglalják a kolostort (a svéd főhadiszállást).
A lovasságot a szárnyakon állították fel. A jobbszárnyon Bauer altábornagy parancsnoksága alatt 10 dragonyosezred és 1 lovas gránátosezred foglalt helyet 2 sorban, 45 svadronba beosztva – mintegy 9000 lovas várta az összecsapást. A balszárnyra hat dragonyosezred, 4800 dragonyos került Mensikov parancsnoksága alatt. Őket a tábortól északra álló lovasságból csoportosították át, a felsorakozott gyalogság és a tábor között lovagoltak délre, hogy elérjék a kijelölt pozíciójukat.
Péter cár kifejezett parancsára Nyikita Volkonszkij vezérőrnagy hat dragonyosezredét a patakhoz küldték a kozákok megerősítésére, moráljuk megtámasztására. Seremetyev és a többi tábornok kifejezetten ellenezte a lovasság ilyetén meggyengítését, de Péter tartott tőle, hogy Szkoropadszkij kozákjai esetleg elmenekülnek, vagy akár át is állnak egy svéd támadás esetén. Az orosz dragonyosok ezt meg tudták volna akadályozni.
A svéd reakció
Rehnskiöld a mocsaras síkságon, a csatatér nyugati részén, egy mélyedésben gyülekeztette az orosz sáncerődökön áttört kötelékeket. Ide rendelte Lewenhaupt oszlopait is. Nagyjából reggel 6-tól 8-ig vártak az elveszett 6 zászlóalj csatlakozására. A terv az volt, hogy amint ezek a zászlóaljak is megérkeznek, a gyalogság nyugat felől rohanja meg az orosz tábort, a lovasság pedig észak felől elvágja az oroszok egyetlen visszavonulási útját. Ekkor azonban beérkezett néhány kiküldött felderítő, és beszámoltak róla, hogy Roos zászlóaljai az erdőben élet-halál harcot vívnak, és nem fognak tudni csatlakozni a főerőhöz.
Rehnskiöld először nem hitt a szemének, amikor 9 óra körül az orosz csapatok elkezdtek kivonulni a táborból és hadrendbe álltak a síkságon. A svéd haditerv nagy hibája volt, hogy nem számolt az ellenség reakciójával, teljes passzivitásra számítottak az oroszok részéről. Így amikor Péter cár hadserege nyílt csatára készen megjelent a tábor előtt, az szinte sokként érte Rehnskiöldöt. A terepviszonyok nagyon kedvezőtlenek voltak a svédeknek, a terep az oroszok felé emelkedett. Ráadásul az orosz felvonulás elvágta a svéd fősereget Puskarjovkától és a svéd tábortól. Az oroszoknak ez lehetőséget adott volna arra, hogy lerohanják a svéd tábort anélkül, hogy a svéd fősereg ebbe beavatkozhatott volna. A svédek kényszerhelyzetbe kerültek. Ezért a gyalogság és a lovasság nagy része rövid menettel átcsoportosult, és észak–déli arcvonalat alakítottak ki, hogy szembenézzenek az orosz főerővel. A balszárnyi lovasság egy része továbbra is a patak körül maradt.
Rehnskiöld hadrendbe állította a svéd csapatokat. A gyalogság, amelyre a csata fő terhe hárult, ekkor már csak kb. 4000 katonát számlált. 10 zászlóaljba voltak beosztva, az előírt 600 fős létszám helyett csak 300–400 katona alkotott egy-egy zászlóaljat. A hajnalban elindult 18 zászlóaljból Roos vezérőrnagy hat zászlóalja – illetve a túlélők – épp ezekben a percekben tették le a fegyvert, és a keresésükre küldött 2 zászlóalj sem érkezett még vissza. A szemben álló orosz hadrend mintegy 2 km széles volt. Hogy megakadályozzák az átkarolást, a svéd hadrendet is körülbelük ilyen szélességben kellett volna felállítani, ám a 4000 katona csak mintegy 1500 méter széles arcvonalat alkotott, még úgy is, hogy az egyes zászlóaljak között 50 méteres térközöket hagytak
A jobbszárnytól kiindulva a svéd hadrend a következő volt:
– testőrgárdaezred 1. zászlóalj,
– testőrgárdaezred gránátoszászlóalj,
– skaraborgi ezred zászlóalja (a veszteségek miatt összevonták a két zászlóaljat),
– kalmari ezred zászlóalja (a veszteségek miatt összevonták a két zászlóaljat),
– testőrgárdaezred 2. zászlóalj,
– testőrgárdaezred 3. zászlóalj,
– upplandi ezred 1. zászlóalj,
– upplandi ezred 2. zászlóalj,
– östergötlandi ezred zászlóalja (a veszteségek miatt összevonták a két zászlóaljat)
– närke-värmlandi ezred 2. zászlóalj.
A hajnal óta a sereggel tartó 4 ezredágyún kívül a svéd gyalogság nem számíthatott tüzérségi támogatásra, ez a pár kis löveg azonban nem ellensúlyozhatta a hatalmas orosz tüzérségi fölényt. A lovasság a jobb- és a balszárnyon is a gyalogság mellett próbált felsorakozni, hogy oldalról védje azt és megnyújtsa a rövid svéd vonalat. De nagyon kevés hely volt, különösen a jobbszárnyon, ahol Creutz svadronjai a közeli erdő miatt nem tudtak hadrendbe állni. Végül a lovasság a gyalogság vonala mögött tudott csak elhelyezkedni, oldalfedezet nélkül hagyva a gyalogoszászlóaljakat. De már nem maradt idő, hogy rendezzék a sorokat. Rehnskiöld 9:45-kor parancsot adott Lewenhauptnak, hogy 4000 gyalogossal induljon meg 22 000 orosz ellen, aki csak ennyit válaszolt: „I Jesu namn då, Gud stå oss nådeligen bij!” (Hát akkor Jézus nevében, Isten segítségével!)
3. térkép: a végső összecsapás
Az események északról délre:
(kékkel a svéd, pirossal az orosz csapattestek és mozgások)
– A svéd balszárnyi lovasság (Hamilton) visszavonul a pataktól, és megpróbál hadrendbe állni a svéd gyalogság mögött.
– Zűrzavar, a balszárnyi lovasság nagy része nem is vesz részt a végső összecsapásban.
– A närke-värmlandi ezred 2. zszlj. és az östergötlandi ezred 1. zszlj. rohama megtörik, majd menekülni kezdenek.
– A svéd jobbszárnyi gyalogság menekülésre készteti az orosz gyalogság első harcvonalát. De a menekülőket a második vonal megállítja. Creutz jobbszárnyi lovassága rohamra indul az orosz gyalogság ellen, de nem tud mit kezdeni a négyszögalakzatokkal, és inkább az orosz dragonyosokkal keverednek harcba.
A roham
A támadás utólag, a csata kimenetelének ismeretében tömeges öngyilkosságnak tűnhet, de nem volt teljesen reménytelen vállalkozás. Ez volt a svéd hadsereg egyetlen esélye, nem várhatták be a hatalmas túlerőben lévő oroszok támadását, nem bocsátkozhattak tűzharcba (a kevés és rossz minőségű puskapor miatt a svéd katonák fejenként csak néhány lövést adhattak volna le), az egyetlen halvány remény a gå-på taktika volt. És itt nem szuronnyal vívott közelharcra kell gondolni, a roham pszichológiai hatása volt az, ami döntő lehetett volna. Rehnskiöld és Lewenhaupt valószínűleg arra számítottak – vagy inkább abban reménykedtek –, hogy a svéd gyalogság átmasírozik az orosz tűzviharon, 20–30 méterről lead egyetlen dörgedelmes sortüzet, majd karddal, szuronnyal, pikával megrohanja az orosz gyalogságot, akik – ahogy ez már számtalanszor megtörtént – nem vállalják a közelharcot, összeomlik a fegyelmük és menekülni kezdenek. Ekkor a svéd lovasság könnyedén lekaszabolhatta volna a menekülő orosz gyalogosokat.
A svéd arcvonalnak kb. 700–800 m-t kellett menetelnie az orosz hadrendig. Az első 600 m-t percenként 100 lépés/75 m sebességgel tették meg, az utolsó 200 métert 1-2 perc alatt, és mindösszesen 9-10 percet kellett menetelniük. Az orosz tábor nagy űrméretű ágyúi már 800 m-ről is elérték a svéd vonalat, de az igazi pokol kb. 200 m távolságban szabadult el, amikor az ezredlövegek kartácstűzzel árasztották el a svéd zászlóaljakat. 50 m-es távolságból az orosz gyalogság is tüzet nyitott, az első vonal mind a 4 sora egyszerre. A hatás félelmetes volt. A csatateret elöntötte a füst, a hanghatás rettenetes lehetett. Az össztűz hangorkánját azonnal követte a becsapódó golyók tompa puffanása, katonák halálhörgése és az éles csattanások, amikor az ólomgolyók muskétákat vagy kardokat találtak el. Ilyen erős tűzzel még soha nem kellett szembenéznie a svéd gyalogságnak. A veszteségek szörnyűek voltak (a kalmari ezred fele az ezredparancsnokkal együtt elesett), de nem lehetett megállni, nem lehet visszalőni. Menetelni kellett tovább előre, hogy az egyetlen sortüzet minél kisebb távolságból tudják leadni.
A svéd gyalogosok tömegesen hullottak, a holttestek és a sebesültek abban az alakzatban feküdtek, ahogy a sortűz előtt meneteltek. Lewenhaupt a jobbszárny mögött lovagolt. Kb. 30 m-re az orosz arcvonal előtt megálljt parancsolt, és tüzet vezényelt. A lőpor minőségétől függően eltérő volt a sortűz hatása, de az ellenség hadrendje megingott és az orosz gyalogosok menekülni kezdtek. Legalábbis a svéd jobbszárnyon: a testőrgárdaezred második és harmadik zászlóalja, az upplandi, a kalmari és a skaraborgi ezred túlélői betörtek Hallart hadosztályának sorai közé, és a tapasztalatlan orosz katonák ellenállása megtört, de a 300 m-re álló második orosz vonal feltartóztatta a menekülőket.
A svéd balszárnyon az östergötlandi ezred két zászlóalja és a närke-värmlandsi ezred súlyos veszteségeket szenvedett, sok tisztjük is elesett. Az orosz jobbszárnyon néhány ágyú a hadrend szélén volt elhelyezve, így oldalazó tüzet tudtak lőni a svéd gyalogságra. Ráadásul velük szemben az orosz gyalogság legjobb ezredei, a Preobrazsenszkij- és a Szemjonovszkij-gárdaezredek álltak. A balszárnyon a svéd sortűz sem volt hatásos (egyes elméletek szerint a gyenge minőségű puskapor miatt), az orosz gárdisták nemhogy megtörtek volna, hanem ellentámadásba lendültek. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy mindkét hadsereg jobb szárnya előrenyomult, a bal szárnyak pedig visszavonultak. A svéd gyalogság vonalát ráadásul minél jobban próbálták megnyújtani, hogy elkerüljék az átkarolást, emiatt az egyes zászlóaljak között akár 100–150 méter térköz is keletkezett, a jobb- és a balszárny elszakadt egymástól. Ekkor lett volna nagy szükség a lovasságra, hogy a jobbszárnyon megingó orosz hadrendet menekülésre késztesse. De hol volt a lovasság?
A svéd jobbszárnyon Creutz tábornok még mindig azzal küzdött, hogy 52 svadronját hadrendbe állítsa, de a mocsaras terepen, a Budiscsenszkij-erdő közelében egyszerűen nem volt elég hely. Rehnskiöld tábornagy, látva a jobbszárnyi gyalogság előrenyomulását, odalovagolt Creutzhoz, és utasította, ne törődjön az alakzatba állással, azonnal induljon Lewenhaupt segítségére. Creutz összeszedte azt a néhány svadront, amelyek a közelében voltak, és rohamra indult az orosz gyalogság ellen. Az orosz második harcvonal szélén álló négy gránátoszászlóalj nagy bátorságról és képzettségről tanúbizonyságot téve, négyszöget alkotva várta be a svéd svadronokat. Az orosz ezredágyúk kartáccsal fogadták a támadó lovasságot, így a nehézlovasok és a dragonyosok semmi eredményt nem tudtak elérni. Ráadásul Mensikov herceg dragonyosai is harcba bocsátkoztak velük. Az orosz dragonyosok ellen már sokkal sikeresebbek voltak a svédek, és a sáncerődök irányába üldözték őket. Ebből a svéd gyalogság annyit érzékelt, hogy a támogatásukra rendelt lovasság elvágtatott. Ez megtörte az egyébként sikeresen harcoló jobbszárny morálját, és a zászlóaljak elkezdtek hátrálni.
1. kép: Carl Gustav Creutz báró, altábornagy
A svéd balszárnyi lovasság sem állt készen a harcra. Egy részük még mindig északon, a pataknál tartotta szemmel a kozákokat. A balszárnyi gyalogság visszavonulását látva Rehnskiöld azonban Hamiltont is utasította, hogy induljon a gyalogság támogatására. De csak a nylandi lovasezred volt olyan állapotban, hogy szervezett rohamot indítson. Parancsnokuk, Anders Torstenson ezredes – a harmincéves háború legendás tábornagya, Lennart Torstenson leszármazottja – elesett az orosz gyalogság tüzében, és a nylandi lovasság súlyos veszteségeket szenvedett, vissza kellett vonulniuk.
Ezen a szárnyon Bauer és Volkonszkij dragonyosai megpróbálták átkarolni a svéd balszárnyat, hogy hátba tudják támadni a svéd gyalogságot. Hamiltonnak ez alkalommal sikerült kb. 2000 lovast összeszednie, hogy szembeszálljanak az orosz dragonyosokkal. A hadiszerencse kezdetben a svédeknek kedvezett, 5 lobogót zsákmányoltak, és feltartóztatták az oroszokat. A túlerő azonban legyűrte őket, Hamilton is fogságba esett, és a balszárnyi svéd lovasság is csatlakozott a menekülőkhöz.
Ekkorra az orosz gyalogság a tátongó hatalmas lyukakat kihasználva szétszakította a svéd vonalat. A por és a puskaporfüst miatt semmit sem lehetett látni. A svéd gyalogság már csak az életéért küzdött. A harc hevességére jellemző, hogy a svéd támadásban részt vevő 10 zászlóaljparancsnok közül fél órán belül 7 elesett, 3 pedig súlyosan megsebesült.
A szervezett svéd ellenállás megtört és a katonák menekülni kezdtek. A négy testőrgárda-zászlóalj mintegy 50 százalékos veszteséget szenvedve, de viszonylag rendben vissza tudott vonulni. Lewenhaupt próbálta megállítani a futást a balszárnyon, de ez már lehetetlen volt. A pánik a lovasságra is átragadt, a csata elveszett, most már az uralkodó életének megmentése volt az egyetlen cél.
XII. Károly szerepe a csatában
Károly nem vett rész közvetlenül a csata irányításában, de kíséretével követte a gyalogságot. Nem tudott még lóra ülni, ezért egy hordágyat készítettek számára, amit két ló közé függesztettek fel. A testőrgárdaezred 24 válogatott katonája és 15 darabont szolgált Károly közvetlen kíséretében. Parancsnokuk Johann Gjertta darabont hadnagy volt. Velük tartott a tábori kancellária Piper gróf vezetésével, valamint a külföldi követek (a lengyel Poniatowski gróf és James Jeffreys angol ezredes, Von Siltmann porosz alezredes), továbbá lakájok, seborvosok és más kiszolgáló személyzet.
A sáncerődökön való áttöréskor Károly és kísérete Lewenhaupt oszlopai mögött a jobbszárnyon haladt, amikor az orosz ágyúk tűzébe kerültek. A hordágyat találat érte, és a csatamező közepén, ellenséges tűzben kellett megjavítani. A gárdisták és a darabontok súlyos veszteségeket szenvedtek az orosz lövedékektől. Sikerült azonban kijavítani a hordágyat, így eljutottak a Rehnskiöld tábornagy által kijelölt gyülekezési helyre.
Károly és kísérete a gyalogság jobbszárnya mögött tartózkodott, mikor összeomlott a svéd ellenállás. A csatateret lőporfüst és a lovasság által felvert por ülte meg, ezért eltartott egy ideig, mire észrevették, hogy már nem volt harcoló svéd egység a király kísérete és az oroszok között. Ekkor Károly parancsot adott kis csapatának a visszavonulásra. Közvetlen kíséretként a hordágyvivő gyalogosokon kívül csak darabontok és néhány dragonyos volt vele. Darabontok lovagoltak ki minden irányba, hogy összeszedjenek harcképes svéd alakulatokat, amikkel erősíthették a király védelmét. Egy darabont ráakadt Creutz vezérőrnagyra és a jobbszárnyi lovasságra, akik a fő összecsapástól kicsit délre kerültek, amikor elűzték a rájuk támadó orosz lovasságot. Creutz azonnal a királyi kísérethez indul a lovasságával.
A királyt és kíséretét már csak néhány száz méter választotta el az erdőtől, de egy orosz gyalogoszászlóalj elállta ez útjukat. Creutz rohamra vezette a lovasságát, de nem sikerült elűzni az orosz zászlóaljat, így a svéd uralkodónak és csapatának az ellenség mellett kellett elhaladnia, ha az erdőbe akartak jutni. Az oroszoknak volt háromfontos ezredlövegük is, és kartács-, valamint muskétatüzet nyitottak Károly kíséretére. A darabontok, testőrök és a csatlakozott lovasok testükkel védték, falként vették körül Károlyt. Egy ágyúgolyó újfent szétzúzta a hordágyat, lóra kellett ültetni a királyt, de szinte azonnal a lovat is találat érte. Végül Gjertta hadnagy lova mentette meg a svéd uralkodót, ezen sikerült kijutnia az orosz gyalogság lőtávolságából. Egyre több menekülő csapattöredék gyűlt össze a király körül, és végül elérték a tábor viszonylagos biztonságát. A menekülő svéd katonák közül azonban nem mindenki volt ilyen szerencsés.
Mészárlás és veszteségek
A menekülők délnyugat felé futottak, próbálták elérni a viszonylagos biztonságot nyújtó Budiscsenszkij-erdőt. A harc véget ért – elkezdődött a mészárlás. A veszteségek minden csatában akkor a legnagyobbak, ha a kötelékek felbomlanak, a katonák hátat fordítanak az ellenségnek és menekülni kezdenek. Az oroszok nem kegyelmeztek, az egyedül vagy kis csoportokban menekülő svédeket lemészárolták, de az is megesett, hogy a magukat megadó katonákkal is végeztek. Jobb esélye volt a túlélésre azoknak, akik nagyobb csoportokban, az eredeti kötelékeket valamennyire megőrizve próbáltak visszavonulni. A halottakat és a foglyokat kifosztották, a súlyos sebesültek ellátás nélkül várták a halált. A foglyoktól gyakran az összes ruhájukat elvették, akik így meztelenül voltak kénytelenek fogságba vonulni. A katonák mindkét hadseregben minden értéküket próbálták magukkal vinni a csatába. Nem hagytak semmit a táborban, mert féltek, hogy ellopják, vagy ha az ellenség elfoglalja a poggyászt, akkor minden elveszett volna. Ezért a halottak, foglyok, sebesültek kifosztása komoly zsákmányszerzési lehetőséget jelentett, ami az egyszerű gyalogos katonáknak nagyon fontos volt. A visszaözönlést megállítani próbáló tábornokok és tisztek is sorra fogságba estek – sokan közülük sebesülten. Így járt a teljesen reményvesztett Rehnskiöld tábornagy is, akit a sáncerődök közelében fogtak el.
A poltavai csata volt a svéd hadtörténelem egyik legvéresebb összecsapása. A június 28-ai veszteségeket különböző források mintegy 6 000 és 10 000 fő közé teszik. A legsúlyosabb harcok helyszínén (a sáncerődöknél és az orosz tábor előtt) lépni sem lehetett a svéd katonák holttesteitől. Egyes ezredek teljes állományukat elvesztették, a halottak között volt 7 ezredparancsnok is. A véres veszteségen felül 28-án kb. 3000 katona hadifogságba esett, ami azt jelenti, hogy aznap nagyjából minden második svéd katona veszteséglistára került.
Az orosz katonák egy részének más élménye lehetett az összecsapásról: a csata másnapján 6 orosz tisztet bíztak meg az orosz veszteségek összeszámlálásával. „Mindössze” 1345 halott és 3290 sebesült volt az ár, amit a cári hadseregnek a győzelemért fizetnie kellett. Az orosz gyalogság a csata nagy részét sáncok védelmében harcolta végig, többnyire a tűzerőre hagyatkozva és félelmetes tüzérségi támogatást élvezve. Ezzel magyarázható a viszonylag alacsony veszteség.
A csata után
A svéd menekülők a puskarjovkai táborban gyülekeztek. Úgy-ahogy megszervezték a tábor védelmét, de az irreguláris lovasságon kívül más orosz csapatok nem tűntek fel. Péter cár maga is meglepődött a svéd összeomláson, és az oroszok nem indultak általános üldözésre. A svéd hadsereg létszámát tekintve még mindig jelentős erőt képviselt, a lovasezredek és a gyalogoszászlóaljak egy része nem is vett részt a csatában. De a harcba vetett csapatok – főleg a gyalogság – súlyos veszteségeket szenvedtek, az eddig töretlen morál is nagyot zuhant. A puskapor gyakorlatilag elfogyott, a király súlyos sebesült volt, Rehnskiöld tábornagy fogságba esett. Az egyetlen megoldásnak a visszavonulás tűnt dél felé a Vorszkla folyó mentén. A fősereg így fel tudta venni azokat a kisebb-nagyobb kikülönített csapatokat, amelyek a Vorszkla gázlóit őrizték.
Erőltetett menetben, néhány nap alatt sikerült elérni a Dnyeper folyót, itt kiderült, hogy az átkelés lehetetlen, a sebes folyású folyó kb. 1 km széles volt, sem gázlót, sem csónakokat nem találtak – az oroszok még áprilisban elfogtak vagy megsemmisítettek minden vízi járművet. A svéd seregben kitört a káosz. Károly néhány száz kísérőjével át tudott kelni a Dnyeperen és az Oszmán Birodalom felé távozott. A parancsnokságot Lewenhauptnak adta át, aki parancsba kapta, hogy kelet felé keljen át a Vorszkla folyón és vonuljon a Krím-félszigetre, ott egyesüljön a krími tatár hadakkal.
Július 1-jén megérkeztek az orosz reguláris csapatok is: Mensikov herceg kb. 9000 katonával elfoglalta a Dnyeper feletti dombvonulatot. A svéd hadsereg a dombvonulat és a folyó között csapdába esett. Az erőviszonyok papíron ugyan a svédeknek kedveztek, de a leharcolt, demoralizált hadsereg már nem volt a régi. Lewenhaupt fegyverszünetet kért, és rövid haditanács után a svéd hadsereg Perevolocsnánál letette a fegyvert.
Összesen mintegy 23 000 svéd esett hadifogságba: a 16 358 tiszten és katonán kívül a hadsereget kísérő 4843 civil (zenészek, írnokok, lelkészek, felcserek, orvosok stb.), valamint a katonák családtagjai (kb. 1600 fő). Közülük nagyon kevesen tértek vissza Svédországba. Az általános fegyverletétel vonatkozott a svédekkel szövetséges kozákokra is, akiknek ebbe semmi beleszólásuk nem volt, Lewenhaupt döntött helyettük is. A kozákokat Péter cár árulóknak tekintette, így megkínozták és kivégezték őket. Néhányan megpróbálkoztak az ellenállással, amit az orosz dragonyosok gyorsan levertek, illetve sokan inkább a szinte biztos vízbe fúlást választották és megpróbáltak átúsztatni a Dnyeperen.
V. „A bölcs ember mások hibáiból tanul, az ostoba a sajátjából.”
Az oroszországi hadjárat tapasztalatainak felhasználása az 1718-as norvégiai hadjáratban
A kora újkori Európában a hadseregek hosszú távon csak olyan területeken tudtak manőverezni, ahol elégséges mezőgazdasági termék (kenyér, hús, alkohol, dohány) volt elérhető (rekvirálható). Nagy mennyiségű utánpótlás szállítása csak vízi (folyami) úton volt megoldható. Az 1708–1709-es oroszországi hadjáratban a svéd hadsereg ritkán lakott, nehezen járható vadonban próbált boldogulni, ahol a folyók nagy része is az előrehaladási irányra merőlegesen folyt. A rekvirálás nagyon nehezen volt megoldható, a kiindulási bázisokról történő szállítás (Lewenhaupt hadoszlopai) a rettenetes útviszonyok miatt nem működött, és a végeláthatatlan hosszú utánpótlási oszlopokat nem lehetett megvédeni.
A szemben álló hadseregek egymással versengtek a hadszíntér erőforrásainak kihasználásában, és folyamatosan mozgásban kellett lenniük, mivel nagyon hamar felélték az erőforrásokat. Ebben az orosz hadsereg sokkal jobb volt: az irreguláris lovasság folyamatosan zaklatta a svéd rekviráló osztagokat, könyörtelenül pusztították a hadszíntér közelében fekvő településeket (felperzselt föld), és lehetetlenné tették a folyami szállítást a Dnyeperen (megsemmisítették a vízi járműveket). A svéd hadvezetés a hadjárat minden kritikus döntését az élelmiszer és a takarmány szűkössége miatt hozta meg (a moszkvai fő irány feladása és Ukrajna felé fordulás, Verplik ostroma, Poltava ostroma, és végül maga a poltavai csata). Úgy tűnt, hogy svéd szempontból a hadjárat az ellátás nehézségei miatt eleve kudarcra volt ítélve, és a végkimenetelt nem a csaták, hanem – mai kifejezéssel élve – a logisztika határozta meg.
Ugorjunk az időben: 1718-ra Svédország katonai helyzete katasztrofálissá vált. Dánia és Norvégia 1709-ben ismét belépett a háborúba. A dán az és az orosz flották, valamint egy brit hajóraj uralták a Balti-tengert, Dél-Svédországban bármikor várható volt egy dán támadás. Károly terve az volt, hogy megszállja a norvégiai Krisztiánia (a mai Oslo) környékét és ezzel békekötésre kényszeríti a dán uralkodót, megszüntetve a potenciális dán invázió fenyegetését. A dán gazdaság szempontjából ugyanis Krisztiánia kikötője kulcsfontosságú volt, mivel ez a város bonyolította le a norvég szálfa-kereskedelem nagy részét, a fakereskedelem bevételei pedig a dán kincstárat gyarapították. A probléma az volt, hogy a hadjáratot a norvég–svéd határ hegyei és hatalmas erdőségei között kellett lefolytatni – ráadásul télen (a hajózási szezon vége után, hogy ne lehessen erősítéseket átdobni Dániából Norvégiába). A 17. század végén a dán–norvég hadvezetés a legújabb, vaubani elvek szerint újította fel a határerődöket – köztük a kulcsfontosságú Frederikstent –, amelyeket ostromtüzérség és szisztematikus ostrom nélkül nem lehetett bevenni.
A svéd hadsereg ismét egy lehetetlen logisztikai vállalkozás előtt állt: 50 000 ember és több mint 30 000 ló ellátását kell biztosítani hat–nyolc hónapon át. Ekkor azonban már rendelkezésre álltak az oroszországi hadjárat tapasztalatai. Az 1718-as terv arra az elképzelésre épült, hogy a svéd hadsereg néhány szűk hegyi úton át benyomul Norvégiába, miközben állandó ellátást kap a határ túloldalán felhalmozott készletekből, ostrom alá veszi a norvég erődöket, megszállja a városokat, míg a norvég tábori hadsereg előbb-utóbb feloszlik az utánpótlás hiánya miatt. Ehhez valahogy meg kellett oldani a hatalmas mennyiségű felhalmozott készlet szállíthatóságát.
Albrecht von Wallensteintől származik az idézet, miszerint egy hadsereg működéséhez kenyér, muníció és zsold kell – méghozzá ebben a sorrendben. A poltavai hadjáratban tábori sütödék tartottak a sereggel, és helyben sütöttek kenyeret a rekvirált vagy utánszállított lisztből. Ez a szekerek számára járhatatlan norvégiai hegyi utak miatt 1718-ban nem volt lehetséges. Kész kenyeret kellett a csapatok után szállítani, illetve olyan kenyérre volt szükség, amit az ezredek magukkal vihettek, mert sokáig eláll, szállítható, nem romlik meg. A svédek az 1708–09-es oroszországi hadjárat tapasztalataihoz nyúltak vissza, és nagy mennyiségben sütötték az orosz kétszersülthöz hasonló succariebrödöt. Ez a szinte kőkemény és kis kockákra vágott „kenyér” csak vízbe áztatva válik fogyaszthatóvá, ugyanakkor bármeddig eláll és könnyen szállítható.
Hogy minél kevesebb utánpótlási oszlopra legyen szükség, az 1718-as hadjárat előtt gyalogezredenként 48-ról 200 főre emelték a teherhordók (a „trén”) számát. Megnégyszerezték (50-ről 200-ra) a málhás lovak számát is. Ők cipelték azt az ellátmányt, ami egy gyalogezred 3 heti élelmezését biztosította. A lovakat új, török mintára készült teherhordó nyereggel szerelték fel, amikre egyszerű volt rögzíteni a szabványosított zsákokat. Ezt a nyeregtípust a poltavai csata után, a benderi tartózkodása idején ismerte meg Károly. A málhanyereggel felszerelt lovak helyettesíthették a szekereket.
A készletek összegyűjtése és a határ menti raktárakba szállítása a végletekig igénybe vette az ország erőforrásait, de 1718 őszére minden készen állt a hadjáratra. Hat hónapra elegendő élelmiszert és hatalmas mennyiségű takarmányt halmoztak fel. A hadművelet 1718. október végén kezdődött, a norvég reguláris erők nem tanúsítottak komoly ellenállást, visszavonultak, és a svéd csapatok a rossz utak és a szakadó eső ellenére november elejére már Frederiksten erődjénél álltak, majd 20-án megkezdték az ostromot.
Elképzelhető, hogy Konstantinápoly 1453-as török ostroma is ihletül szolgált a hadjárathoz. Hogy megkerüljék az Aranyszarv-öböl bejáratát lezáró láncot, 1453-ban a törökök szárazföldön vonszolták át a gályáikat. A svéd hadiflotta is hasonló módon járt el 1718-ban: a Svinefjordba szárazföldi úton juttattak el gályákat és kisebb vitorlásokat, elvágva ezzel Frederiksten összeköttetését a tenger felé, így az erőd nem számíthatott dán támogatásra.
A hadjárat jól indult, a tervek szerint sikerült ellátni a katonákat, és a svéd hadsereg hozzáláthatott a szisztematikus ostromhoz. Hiába volt azonban a hihetetlenül alapos előkészítés, az egész hadjárat összeomlott 1718. november 30-án, amikor Károlyt halálos lövés érte Frederiksten ostroma közben. A hadsereget visszarendelték Svédországba, viszont a visszaútra nem volt kidolgozott ellátási terv, rengeteg katona éhen halt, vagy megfagyott a norvég hegyek között. A hadjárat kudarccal végződött ugyan, de az első, novemberi hónap megmutatta, hogy alapos előkészületek után egy 18. századi hadsereg is képes hadműveletekre az erre alkalmatlan terepen is.
Felhasznált irodalom
Åselius, Gunnar: Carl XII:s nederlag i Ryssland. Strategie, operationer, taktik. In: Perspektiver på Den store nordiske krig, 1700–1721: 300 år etter Carl XIIs fall. (Forsvarsmuseets skrifter nr. 15. 2018, 37–64. o.)
Black, Jeremy: The International System and Global Military Developments at the time of the Great Northern War. In: Perspektiver på Den store nordiske krig, 1700–1721: 300 år etter Carl XIIs fall. (Forsvarsmuseets skrifter nr. 15, 2018, 425–432. o.)
Czigány István: A Rákóczi-szabadságharc és a közép- és kelet-európai hadihelyzet, 1703–1711. Hadtörténeti Közlemények, 124. (2011) 4. sz. 1013–1037. o.
Englund, Peter: Poltava. Berättelsen om en Armés undergång. (Natur & Kultur Allmänlitteratur, 2018)
Erstorp, Aron: Karolinsk Personlig Beväpning under Stora Nordiska Kriget. In: Perspektiver på Den store nordiske krig, 1700–1721: 300 år etter Carl XIIs fall. (Forsvarsmuseets skrifter nr. 15. 2018, 131–149. o.)
Fodor Imre: Svéd történelem magyar kapcsolatokkal a 18. századig. (Nap Kiadó, 2001)
Krmann Dániel: Küldetésem története. Itinerarium (1708–1709). (Európa Könyviadó, 1984)
Liljegren, Bengt: Krigarkungen. En biografi över Karl XII. (Historiska Media, 2018)
Lindegren, Jan: Charles the XII and the Great Northern War – From Ystad to Frederikshald. In: Perspektiver på Den store nordiske krig, 1700–1721: 300 år etter Carl XIIs fall. (Forsvarsmuseets skrifter nr. 15, 2018, 307–336. o.)
Weibüll, Jörgen: Sveriges historia. (Svenska Institutet, 1977)
Internetes források
BATTLE OF POLTAVA 1709 – RISE OF RUSSIA – Sz. n. (wordpress.com)
Dinnyés Patrik: A Lengyel-Litván nemesi köztársaság a Nagy Északi Háborúban – http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/6280/1/4_35_Dinnyés.pdf
Peter Englund: Ordre de Bataille för den SVENSKA ARMÉN inför SLAGET VID POLTAVA (wordpress.com)
Jörg-Peter Findeisen: Poltava – Mythos und Wirklichkeit (degruyter.com)
Gebei Sándor: Mazepa kozákhetman (1693–1709) – „Nemzeti hős vagy áruló”? Politikai megrendelés a történelemtől? Acta Academiae Agriensis, Sectio Historiae XXXIX (2012) 65–87. https://publikacio.uni-eszterhazy.hu/3204/1/65-87_Gebei.pdf
Mike Glaeser: Swedish Gå På Tactics During The Great Northern War (kabinettskriege.blogspot.com)
Frederick Grant: Battle of Poltava: Blunting the Swedish Empire (warfarehistorynetwork.com)
Saven Grauers: Johan Giertta (riksarkivet.se)
Peter Hoffmann: Peter der Große als Militärreformer und Feldherr. Frankfurt a. M.-Berlin-Bern 2010. – Dittmar Dahlmann (ios-regensburg.de)
Hans Högman: Allotted vs Enlisted Regiments – Sweden (hhogman.se)
Karoliner - Uniformer, fältslag och tennsoldater (tacitus.nu)
Adam Lewenhaupt: Karl XII:s officerare. Biografiska anteckningar – fakszimile (litteraturbanken.se)
Jan Lindegren: Med skorpan som vapen – Forskning & Framsteg (fof.se)
Graham J. Morris: The Battle of Poltava (battlefieldanomalies.com)
Beth Rogers: Swedening the Deal: Food, Famine and Power in the Great Northern War (tudublin.ie)
Képjegyzék:
Térképek forrásai:
