Apuleius • 1 nap
Az egzotikus országokat, területeket bemutató sorozatunkat természetesen az új esztendőben is folytatjuk - mai írásunkkal pedig visszatérünk a fekete kontinensre, hogy megismerkedjünk Ruanda testvérnemzetével...
...a szintén a hutuk és tuszik közötti ellentét által feszélyezett Burundival.
A kevesebb, mint 28 ezer négyzetkilométer területen fekvő Burundi gyakorlatilag Afrika szívében, a Tanganyika-tó északkeleti partvidéke mentén helyezkedik el. Felszínének nagy részét helyenként kétezer méteres magasság fölé nyúló hegyvonulatok uralják, míg keleti részét a Kelet-afrikai-magasföld hullámos dombvidéke foglalja el. A viszonylag magas tengerszint feletti magasságnak köszönhető, hogy az Egyenlítő közelsége ellenére az ország éghajlata inkább mérsékelt.
Felszínének nagy részét egykoron esőerdők borították, ezekből azonban mára szinte semmi sem maradt; nem véletlen, hogy két jelentős nemzeti parkja közül az egyik, a Kibira Nemzeti Park éppen egy kicsiny erdőt foglal magába.
Burundi mai területe több ezer éve lakott vidék - az őslakosok a pigmeusok közé tartozó tva népcsoport tagjai, akik még ma is megtalálhatóak az ország eldugott, vidéki területein. Őket nagyrészt kiszorították vagy beolvasztották a 16-17. századtól érkező bantu törzsek (hutuk).
Már a 17. században kialakult Nkoma városának vidékén egy független királyság, amely a következő évszázadokban ha nem is feltétlenül virágzott, de békésen fejlődhetett, hiszen az európai és arab rabszolga-kereskedők erre az elzárt vidékre már nem jutottak el.
A 19. század második felétől egyre több európai expedíció jutott el Afrika szívébe - a leggyorsabbak Burundi (vagyis ekkoriban Urundi) és Ruanda felfedezésében és elfoglalásában végül a németek lettek, akik 1885-ben a mai Tanganyika nagy részével együtt a két hegyi királyságot is védnökségük alá helyezték.
Az első világháború idején Ruanda-Urundi területét belga gyarmati csapatok foglalták el, majd Belgium - egyfajta kárpótlásként - a háború után létrejövő Nemzetek Szövetségétől mandátumterületként meg is kapta a fennhatóság jogát (amit a második világháború után a megalakuló ENSZ helyben is hagyott, immáron gyámsági terület néven).
A korábbi királyság intézménye mind a német, mind a belga gyarmati uralom alatt fennmaradt.
Részben a belga gyarmati közigazgatásnak köszönhető a 20. század második felének nagy etnikai ellentéte Burundiban: a belgák ugyanis a kisebbséget alkotó tuszikat tették meg a közigazgatás pozícióiba, akik így sikerrel elnyomhatták a többségi hutu társadalmat - s hogy ki lett tuszi? Nos, a népszámlálások idején a többnyire egy nyelvet beszélő, közös vallást gyakorló bantuk közül azt írták be tuszinak, akinek tíznél több tehene volt...
Az 1950-es években Ruanda-Urundi területén is ébredésnek indultak a függetlenségi mozgalmak - a belga kormány végül lemondott afrikai gyarmatairól, így Burundi 1962. július 1-jén IV. Mwambutsa uralkodásának negyvenhetedik (!) évében teljesen független királyság lett. Az ekkor még mindössze ötvenéves uralkodó egy vegyes, hutu-tuszi kormányzatot állított fel, s célja volt az alkotmányos monarchia fenntartása...
...amit azonban nem tudott elérni: 1965-ben államcsínyt kíséreltek meg a király ellen monarchiaellenes katonatisztek irányításával, majd a következő évben IV. Mwambutsa le is mondott a trónról fia javára, aki V. Ntare néven mindössze néhány hónapig ülhetett hazája trónján, mielőtt 1966 novemberében kikiáltották a köztársaságot.
Az ország élére a tuszi Michel Micombero tábornok került annak első elnökeként, aki hamarosan bevezette az egypártrendszert, és nem átallott kacérkodni a szocializmus gondolatával.
A hutuk és tuszik közötti ellentétek már a kezdetektől fogva mérgezték a független Burundi hétköznapjainak légkörét, így nem véletlen, hogy néhány év múlva már sor is került az első komolyabb népirtásra. Itt a tuszik által dominált politikai és katonai elit irányításával azonban a többségi hutu társadalmat, annak is az iskolázottabb felső rétegeit vették célba: az 1972 áprilisa és augusztusa között lezajló, Ikiza ("katasztrófa") névre hallgató népirtás során 100-300 ezer emberrel végeztek.
Nem sokkal később egy vértelen puccsot követően a szintén tuszi Jean-Baptiste Bagaza ezredes került hatalomra, akit aztán 1987-ben egy újabb puccs során távolítottak el a hatalomból (láb alól azonban érdekes módon nem tették el). 1993 októbere és decembere között aztán egy újabb népirtás következett, amelynek már a kisebbségi tuszik voltak a célpontjai: ennek a vérengzés-sorozatnak is legalább százezer halálos áldozata volt (s talán példaként is szolgált a szomszédos Ruanda szélsőséges hutuinak a következő évi borzalomhoz).
1993 októberében emellett egy véres polgárháború is kezdetét vette, amelyben a kormányhaderő mellett hutu és tuszi milíciák vettek részt. A 2005 májusában megkötött békeszerződéssel lezárt konfliktusban alsó hangon is legalább 300 ezer ember vesztette életét, s további százezrek voltak kénytelenek elmenekülni. A háború után egy korábbi tanár és gerilla, Pierre Nkurunziza vezetésével alakult meg egy nemzeti egységkormány, amely Ruandához hasonlóan nélkülözte a hutu vagy tuszi színezetet, s inkább a burundi nemzettudatot kívánta erősíteni.
Persze mindezt nem feltétlenül demokratikus eszközökkel.
Az elmúlt néhány évtizedben viszonylagos politikai stabilitás jellemezte Burundit - ennek persze az volt az ára, hogy az aktuális kormányzat (élén az eufemisztikus nevű Nemzeti Tanács a Demokrácia Védelméért [Conseil National Pour la Défense de la Démocratie] párttal) minden eszközzel igyekszik elnyomni az ellenzéki erőket. Névleg tehát Burundi egy demokratikus elnöki köztársaság, a valóságban pedig autokratikus elemeket is magába foglaló féldiktatúra.
A kétkamarás törvényhozás mindkét házát a kormánypárt uralja.
Az ország népessége hamarosan átlépi a tizenötmillió főt; a népességrobbanás következtében az elmúlt hatvan évben meghatszorozódott a lakosság száma, a korfa pedig szabályos korpiramis alakot öltött, a lakosok közel fele ugyanis tizennégy év alatti. Az etnikai szerkezet azonban a sokszoros népirtások ellenére sem sokat változott: a lakosság 84%-a hutu, 15%-a tuszi, 1%-a pedig a tva népcsoportba tartozik (közismert nevükön pigmeusok). Burundiban jelenleg négy hivatalos nyelv elfogadott: a kirundi, a francia, az angol és a szuahéli, de az elsőt leszámítva a többit a lakosság nagy része nem beszéli, azokat elsősorban az államigazgatásban és a nemzetközi kapcsolatokban használják. A német, majd belga gyarmati örökségnek köszönhetően a népesség nagy része keresztény (közel kétharmaduk római katolikus, harmadik pedig valamelyik protestáns felekezet tagja).
Burundi fővárosa 2019 óta az 1966 előtti királyi székhely, Gitega (korábban Kitega); Pierre Nkurunziza akkori elnök ezzel a lépéssel egy korábbi választási ígéretét teljesítette. A korábbi főváros, a Tanganyika-tó partján, az ország nyugati részén fekvő Bujumbura (egykor Usumbura) megmaradt gazdasági és kereskedelmi központnak - és mivel a kormányzati intézmények átköltöztetése meglehetősen lassan halad, igazából de facto főváros továbbra is az ország közepén elhelyezkedő Gitegával ellentétben.
Bujumbura egyébként közel 400 ezer ember otthona, míg Gitega a negyedik második legnépesebb település 135 ezer lakosával. Ebből is látható, hogy az ország közel sem nevezhető városias térségnek.
Ami a gazdaságot illeti: meglehetősen szerény természeti erőforrásainak köszönhetően Burundi mindig is elsősorban mezőgazdasági országnak számított, s ez a 21. században sem sokat változott. A munkaerő nagy része továbbra is a mezőgazdaságban és az ahhoz kapcsolódó szerény feldolgozóiparban dolgozik, s a teljes bruttó hazai termék közel fele is ebből származik. A gazdaság fejlődését nem segíti az infrastruktúra alacsony színvonala sem (például mindössze a lakosság tíz százaléka fér hozzá a rendszeres áramszolgáltatáshoz).
A közlekedés gerincét a közúthálózat adja, amely a nagyobb városokat viszonylag jó minőségben köti össze (ahogyan szintén a nagyobb települések között már elkezdett kiépülni a szervezett tömegközlekedés is, buszok formájában). A Tanganyika-tó partján emellett a vízi közlekedés is számottevő szerepet játszik - a tavi hajózási útvonalak fontos összeköttetést biztosítanak a szomszédos Kongói Demokratikus Köztársasággal. Az országban összesen nyolc repülőtér található, ezek közül azonban csak a bujumburai felszállópályája rendelkezik szilárd burkolattal.
Számos terv született a vasútépítésre is, de ezek közül eddig - főként anyagi okok miatt - egy sem valósult meg.
A hányattatott múlt és az etnikai feszültségek ellenére Burundit mindig is élénk kulturális élet jellemezte; ezek közül is kiemelkedik a törzsi hagyományokon alapuló dobolás. A helyi dob, a karyenda napjainkban Burundi fontos jelképe, egykoron pedig az ország uralkodóinak egyik szimbóluma is volt, míg az 1960-as évek óta a Burundi Királyi Dobosok nevű együttes öregbíti világszerte a burundi dobolás hírnevét.
Habár évről évre többet költ az oktatásra, Burundi felnőtt népességének közel negyede a mai napig írástudatlan; az ország egyetlen állami egyeteme a Burundi Egyetem (Université du Burundi), amely három kampusszal rendelkezik Bujumburában és eggyel Gitegában.
Mivel a rendszeres vérengzések, polgárháborúk folyamatos elfoglaltságot biztosítottak az ország lakosságának, Burundi soha nem vált igazi sportnagyhatalommá. Az egyik legnépszerűbb sport a labdarúgás (itt még váratnak a nemzetközi eredmények), a legsikeresebbé azonban kétségtelenül az atlétikában váltak a burundi sportolók; eddigi egyetlen olimpiai aranyérmüket egy Vénuste Niyongabo nevű hosszútávfutó nyerte az 1996-os atlantai játékokon.
