Megszületik a várva várt kisbaba és ahogy a kórházat elhagyjuk (ahol pontosan megmondják, hogy  mit, mikor és hogyan csináljunk), vele születik egy tanácstalan és bizonytalan anyuka.

Ott van a kezedben egy icipici ordító kis lény, benned tombolnak a hormonok és kb egész nap bőgnél, hol a boldogságtól, hol a fáradtságtól, hol pedig a kétségbeeséstől.

Ne szépítsük, az első hetek hát… eléggé nehezek. Ha első babáról van szó, akkor sokszor full kezdők vagyunk, bárkit meghallgatunk, hogy segítsenek megmondani, mit is kell csinálni. A tanácsok pedig jönnek, sőt… özönlenek, akár kéretlenül is. Anyós, barátnő, szomszéd, nénike az utcán (!), védőnő, stb. mind mást mond és persze mindig hozzáteszik, hogy ha nem úgy csinálod, ahogy ők gondolják, akkor aztán huhúúú milyen következmények lesznek!

Nem voltam másképp a kétségekkel én sem, azt sem tudtam, hogy kell bepelenkázni szegényt :)

A kórházban a tanácsok tényleg aranyat értek, de utána… Persze, meghallgatunk mindenkit, de én úgy gondolom, hogy egyszerűen vannak olyan dolgok, amikor kötelező csak magunkra és a babára hallgatni. Nem hiába voltunk 9 hónapig egy test-egy lélek, születés után is igenis megmarad az egymásra hangolódás és néha bárki bármit mond, pontosan érted és tudod, hogy mit akar a kisbabád.

Igenis érezzük, hogy mi a jó neki!

Ezt a bejegyzést azért írtam, hogy ha elbizonytalanodnátok a sok összevissza jótanácstól, merjetek az okoskodók helyett a szívetekre és a babátokra hallgatni!

Íme az én listám, 3 dolog, amiben biztos voltam, hogy a saját elképzelésem szerint akarom csinálni és utólag látom, hogy nagyon bevált.

„Hagyd sírni, ne kényeztesd el!”

Nem, soha!! A baba nem azért sír, mert olyan nagyon jó kedve van, vagy éppen ki akar szúrni anyával. Éhes szegény, fáj valamije, fáradt, de nem tud elaludni, szomorú, mert itt kint a hidegben kell lennie, egyedül érzi magát, fázik, stb. A legkevesebb, hogy ilyenkor nem hagyjuk egyedül szenvedni, hanem megpróbálunk segíteni, és ha nem tudunk, legalább mellette vagyunk, nem hagyjuk egyedül.

Egy barátnőm mondta, hogy szerinte egyéves kor alatt kegyetlenség sírni hagyni a babát, és maximálisan egyetértek vele. Én a nap 24 órájában az első nyüsszre ugrottam, bárki bármit mondott. Igen, voltak olyan hetek, hogy csak addig volt csend, amíg evett :), igen, volt, hogy összeestem a fáradtságtól, de egy pillanatra sem gondoltam, hogy hagyom a fenébe, hadd sírjon és erősödjön a tüdeje.

Eredmény: a babám kiegyensúlyozott, vidám, mosolygós kisfiú lett, kizárólag akkor sír, ha éhes, fáradt, vagy fáj valamije. Egyszerűen nincs szüksége rá, hogy sírással, „hisztivel” próbáljon figyelmet kapni, tudja, hogy mindig segítünk neki, ha kéri.

Szoptatás - tápszer "háború"

Húúúúú a másik nagy megosztó téma... Kb világháborús feszültséget látok a szoptatás-vs tápszer párti anyukák között. „Szoptasd a gyerekedet minimum 5 éves koráig, különben nem fog kötődni hozzád és minden betegséget elkap – kontra – ne szoptasd, jó neki a tápszer már a kórházban is, hiszen sokkal egyszerűbb”!

Én a baba születése előtt nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, nem igazán érdekelt:), viszont ahogy megszületett és szoptatni kezdtem, valahogy éreztem, hogy meg kell próbálnom mindent, hogy sikerüljön, éreztem, hogy ez fontos a babának.

Nem akarok hazudni, az elején, 2-3 hónapig nagyon fájt. Mintha a hátad közepéről húznának ki valamit egy cérnavékony csövön, plusz begyullad, belázasodsz, stb. Most sem tudom, miért nem hagytam abba, annyira fájt, sokan mondták, hogy hagyjam, nem olyan fontos, de valahogy éreztem, hogy ki kell tartanom.

Másik kérdés, ugyanilyen megosztó, hogy ha már szoptatja az ember a babáját, akkor igény szerint, vagy rendszeres időközönként, „órára” tegye ezt. Ebben a témában a fokozatosságban hiszek. Szegény baba az első hetekben azt se tudja, mi van, fogalma sincs, hogy hány óra :), azt viszont érzi, hogy szüksége van-e a szoptatásra, vagy sem. Éhes, fél és így tud megnyugodni, vagy csak a közelségemre vágyik, mindegy, az elején (kb 3 hónapig) én igény szerint szoptattam. Igen, volt olyan nap, hogy kb mást se csináltam, mert rajtam lógott egész nap. Viszont így utólag úgy érzem, hogy nagyon, de nagyon megérte.

Pár hónap után viszont szerintem nem árt, ha beáll egy rendszer. Persze nem keltettem föl evésidőben, ha éppen aludt, de fokozatosan elkezdtem figyelni az órát és egy kis rendszert vinni a hétköznapokba.

Eredmény: Nyitott, egészséges, kíváncsi kisbabám lett, aki imád enni és kóstolni minden új dolgot, hiszen bízik abban, hogy tőlem a legjobbat kapja.

Mozgásfejlődés: ne segíts neki, úgy soha nem tanulja meg!

A babám, mivel borzasztóan kíváncsi :), mindent látnia kell és mindent tudnia kell, ezért  extra hamar elkezdte a mozgásfejlődés szakaszait. Hamar elkezdett kúszni, mászni felülni és most járni tanulni is.

Sokan mondták, hogy ne segítsek neki. Még magától se álljon fel és még kapaszkodva se menjen egy lépést se, mert majd meglátom húú meg hááá hogy görbe lába lesz és stb.

Ezek az okosok azt persze nem mondták meg, hogy akkor mit csináljak vele? Lekötözném én, de tuti, hogy kiszabadulna, amilyen kíváncsi. Az én véleményem az, hogy amit magától csinál, az biztos, hogy jót tesz neki. Magától feláll és magától elindul, OK, én ott vagyok és ha kell, akkor segítek. Nem fogom a kezét minden másodpercben, de a közelben vagyok, figyelek és ha nyújtja a kezét, mert bizonytalanul lépked, vagy nem találja az egyensúlyt, akkor igenis kapaszkodjon meg nyugodtan.

Eredmény: a baba imád mozogni, csodálatos, örökmozgó, ügyes kisbaba, aki nem fél a kudarcoktól és ha elesik, nem fél újra megpróbálni.

A fentieket nem az észosztás miatt, hanem azért írtam le, mert tudom, milyen nehéz az első időkben egy kisbabával. Az ember fél, hogy ha valamit elront, akkor életre szóló következményei lesznek és itt csak egy esély van :)

Viszont ha akár csak egy anyukának tudtam adni egy kis megerősítést és egy kis erőt, akkor nagyon örülök, hogy megírtam.

Mindenkit biztatnék arra, hogy nyugodtan hallgassunk a szívünkre, az ösztöneinkre és a babánkra, nem lehet „elrontani”, elkényeztetni, amíg ilyen pici! Lehet viszont segíteni neki abban, hogy nyitott, vidám, egészséges és magabiztos kisgyerek váljon belőle, aki nem fél segítséget kérni, ha kell, de attól sem fog majd félni, hogy önállóan megállja a helyét az életben :)