Attól a pillanattól, hogy megjelenik a két csík a teszteden és elújságolod a boldogságodat a családodnak és a barátoknak (esetleg bejelented a munkahelyen), megérkezik a millió jótanács. Persze azért a kismamák többsége igyekszik magától is tájékozódni, elolvasunk a neten mindent, amit csak lehet.

Ezzel én is így voltam, hétről hétre követtem a babám fejlődését, naponta rákutattam valamire, hogy mit csináljak, vagy éppen ne csináljak, a babám érdekében.

A rengeteg infó között találtam egy nagyon érdekeset, ami elsőre egy kicsit hihetetlennek tűnt…

Azt olvastam, hogy ha terhesség alatt mindennap ugyanazt a zenét meghallgatod, akkor a babád ezt később is fel fogja ismerni és megnyugtatja majd az ismerős zene.

Mivel már magzati korban hallanak a babák, a 24. héttől pedig állítólag már érzékelik a beszédet, sőt felismerik az anya és az apa hangját (ezért kell az apukáknak is sokat beszélni a hasunkhoz:)), ezért logikusnak tűnt, hogy a zenét is szívesen hallgathatja a kisbabám, főleg azt, ami nekem is tetszik.

Azt is olvastam, hogy a gyakori (nyugtató) zenehallgatás csökkenti a magzat rúgásainak gyakoriságát az anyaméhben. Nahát a karatebajnok kisbabám ezt a részt pont nem olvasta, mert a csillagokat láttam a feketeöves rúgásaitól, de azért gondoltam, hogy megpróbálom a naponta zenehallgatóst, végülis miért ne?

Azt is írták az okos oldalak, hogy nem mindegy, hogy milyen zenét hallgatunk, hanem lehetőleg komolyzene legyen, Mozart, Bach, vagy Vivaldi zenéje a legjobb, mivel ezek hatvan-hetven taktust tartalmaznak percenként, ami közel áll az emberi szívverés nyugalmi állapotához.

Bevallom, hogy azt már nem fogadtam meg, hogy naponta Mozartot, vagy Vivaldit hallgassak, mivel kb egy hét múlva már a hideg rázott volna az egésztől, ezért valami olyat kerestem, ami tetszik, de azért nem óriási kedvenc, amit pár hét után megunok.

Elárulom nektek, hogy az én zeném (és a baba zenéje) ez volt:

És a hatás?

A harmadik-negyedik hónaptól már herótom volt a latin zenétől és már az sem segített, hogy Enrique énekel nekem, ráadásul a drága férjecském mindennap ellenőrizte: „Meghallgattad ma már a zenét?” én pedig csak néha mertem elbliccelni és azt hazudni, hogy igen (mivel a baba azt is meghallja :) és már hazugsággal kezdjem a kis életét?)

A baba pár hetes korától viszont nemhogy mindennap, hanem naponta rengetegszer hálát adtam a kitartásomért.

A pár napos-hetes babát az éjszakai keserves sírásokból nagyon sokszor csak Enrique hangja nyugtatta meg, így ismét hallgathattam ezt a számot egyszerre 10-15 alkalommal :)

Ha lett volna még annyi erőm, érdemes lett volna filmre venni ezeket a pillanatokat, amikor a baba éppen lilára ordítja magát, majd meghallja a zene első pár ütemét és abban a másodpercben angyali mosollyal álomba merül… ha nem látom, én se hittem volna el!

A másik jolly joker az autózás közbeni Enrique volt nekünk, ugyanis a babának nem volt éppen kedvence az autóban utazás, az egész utca zengett, amikor útnak indultunk valahova… addig, amíg el nem indult A zene, ami ha nem is azonnal elaltatta, de legalább megnyugtatta a picikét és így már pár hónapos korában nyugodtan mehettünk vele a Balatonra, vagy éppen a horvát tengerpartra, 3-4 Enrique után szépen végigaludta az utat.

Szóval higgyétek el, hogy nagyon megéri! Nehéz hónapokig ugyanazt a zenét hallgatni, kitartóan, akár naponta többször is, de később többszörösen megtérül a türelmünk, amikor már semmi más nem segít.

Kipróbálnátok? Ha nektek is bejött, feltétlenül írjátok meg nekem:)